Tanúságtételek

Még mindig nem tudom, miről fogok beszélni! Kata szavai visszhangoznak a fülemben. Az osztály egyre hangosabb alapzajt produkál. Istenem, tényleg fogalmam sincs, mi lesz most! Ezekért a pillanatokért imádkoztunk mind a hatan, akik a lelkigyakorlat előkészítésében részt vettünk. Szépen ívbe rendeztük mondandónkat! …Az utolsó beszéd az enyém. Harminc gimnazista vár rám. Pár pillanat, és meg kell szólaljak. …Még sosem éreztem magam ennyire üresnek – nincs bennem semmi! De hát nem tudtam rá készülni, mert a kilencedikes piaristák és a társaim minden pillanatomat lekötötték… Nincs bennem félelem – de most már fel kell álljak, és el kell kezdenem a tanúságtételt. – Vagy itt helyben megesznek! – Felállok, minden szem rám szegeződik, de néhányan még mindig beszélgetnek. … Szólnék én, de nincs mit! – Kis időt kapok, míg elcsöndesednek – sosem voltam még ilyen hálás azért, hogy a kamaszkorban nincs egyik-pillanatról-másikra csend! …Azért mégis csak kínos! …Mivel is fejezte be az előző témafelvetést Kata? A benyomásomat vagyok csak képes felidézni: igen, az asztal tetejére helyezett széken ül. …Hogy ne kelljen állnia, mégis lássák a hátsó sorokból is. …Hogy a szituációból fakadó távolságtartást csökkentse, hisz arról mesélt, ő is volt egyszer lázadó fiatal… Szék az asztalon – ez a kép ismerős! Elmondom a történetét, addig sem feszül tovább a levegő!… Hogy meghökkentsem őket, magam elé, a levegőbe emelem a széket. Továbbra sem látom, hogy lesz utána, teljesen vak vagyok – de belevágok:

Építészként dolgozom, ezt már tudjátok. Hogy mit jelent ez, arról szeretnék most nektek pár szót mondani. Egyszer megkérdezte tőlünk, diákjaitól az egyik műegyetemi tanárunk, hogy mi az építészet. Rövid csönd után fogott egy széket, feltette az asztal közepére, felmászott az asztalra, és leült a székre. Onnan fentről válaszolt: »Ez az építészet.« Köpni-nyelni nem tudtunk. Így folytatta: »Az építészet viszonyok teremtése, viszonyok alakítása. Teljesen más, hogy innen fentről beszélek hozzátok, mintha ott lent lennék közöttetek.«”

…Hiszen ez az! Erről kell beszélnem a fiúknak! Az egymás közötti viszonyaikról! – Folyamatosan jönnek a gondolatok: Hogy milyenek voltak a kapcsolataim az én piarista osztályomban, hogy milyen megalázások és sikerek értek. Azután, hogy a sulin kívül milyen volt a kortársaimmal való kapcsolatom, és hogy milyen volt akkortájt az otthoni légkör. Ahogy feltörnek belőlem az emlékeim, egyre mélyebbre evezek. – Egy ideje némaság, és minden tekintet rajtam. – Belső vágyaimról és fájdalmaimról beszélek: hogyan szembesültem velük és hogyan birkóztam meg velük. Olyan gondolatok és érzelmek is felszínre kerülnek, amelyeket még sosem mondtam ki hangosan senkinek sem. Most ki kell mondanom. Az egyik mondatom szívem mélyéig megrendít – nem tudom folytatni. Oldalt leülök az egyik székre. Elszorul a torkom. Döbbent csend! Lassan kezdem felfogni, mi is történt…

„Amikor bíróság elé hurcolnak titeket, ne aggódjatok előre, hogy mit beszéljetek. Mondjátok azt, ami abban az órában megadatik nektek. Hiszen nem ti vagytok, akik szóltok, hanem a Szentlélek.” (Mk 13,11)

A megbeszéltek szerint kiscsoportos megosztás következik. Néhányan felállnak, hamarosan mindnyájan felállunk. Csoporttagjainkat hívjuk, összeverődve, elhagyjuk a termet. – A testem elindul. A lelkem marad, sebzetten – egyedül. Ugyan érzékelem a Többiek tapintatos szeretetét, bárányként vagyok jelen a farkasok között.

Krisztus minden pillanatban vezet. Oda megyek, ahová magamtól nem akarok. Felhasználja emlékezetemet, akaratomat – egész lényemet, hogy rajtam keresztül jelen legyen kapcsolataimban.

Szék az asztalon … Készen állsz, hogy Téged küldjön?

Babos Áron

10 évvel ezelőtt Dániában tanultam ösztöndíjjal. Az egyetem lakásokat bérelt, amelyek egy-egy szobájába elszállásolta a külföldi diákokat. Úgy esett, hogy a szomszédomban egy pakisztáni fiatalember lakott. Néhány felsőbb éves magyar diáktól megtudtam, hogy „jófej”, laza srác, bár egy kicsit „fura alak”. Később ő maga mondta el, hogy »hívő muszlim«. Az egy lakásban töltött hónapok alatt lassanként fény derült arra, hogy mit is jelent az, hogy »hívő muszlim«.


Eleinte, alig mutatkoztunk egymás előtt, mintha féltem is volna a közvetlenebb találkozástól. Dohányzott, kreol-bőrű arcán általában enyhén ironikus és lekezelő mosoly bujkált. Hunyorgó tekintetében mégis csillogott valami fény. Egyszerre vonzott és taszított.


Egy alkalommal a konyhában beszélgetésbe elegyedtünk, fokozatosan egyre több mindent megtudtunk egymásról. Elmesélte, hogy jómódú családjában odahaza, tizenéves fejjel amolyan rossz fiú volt, és egyáltalán nem vette komolyan a hitét. Nyugat-Európába kellett otthonról eljönnie, hogy „megtérjen”. Először Angliába került. ahol az aranyifjak életet kezdett élni – gátlások nélkül, míg nem találkozott egy olyan muszlim közösséggel, amelyben megérintette a „Szent”, az „Egyetlen Úr”. Néhány éve együtt imádkozik a hittestvéreivel és megtartja a törvényeket, az utóbbit én is láthattam, amikor Ramadán lett.


Szó szót követett, megbeszéltük, hogy meglátogatom őt a szobájában, felvetettem, hogy imádkozhatnánk is, hiszen – tudomásom szerint – ugyanabban az Istenben hiszünk. Hamarosan fogadott. Beszélgettünk egymás életéről, majd imádkozni kezdtünk, néhány szóval és csöndben. Inkább ő vezette, mert jobban tudta az angolul „szakkifejezéseket”. Dicsőítette, áldotta az Urat. Hirtelen előhúzott egy vastag fekete könyvet: „Ez a tiéd” – mondta, egy angol nyelvű Korán volt. Erre nem számítottam. Nagyon megörültem. Hálás voltam azért, bepillantást engedett a „belső életébe”. Meghívtam, hogy ő is látogasson meg egy-két hét múlva. Meg is egyeztünk egy időpontban. Szerettem volna az ajándékát viszonozni. Elhatároztam, hogy szerzek neki egy angol nyelvű Bibliát. Helyben esélyem sem volt katolikus Szentíráshoz jutni. Egyik nap azonban lehetőségem nyílt arra, hogy Koppenhágába utazzam, amely kb. 350 km-re a lakhelyemtől. A pályaudvarról egyenest az egyik katolikus lelkészségre mentem, ahol annyit mondtak, hogy az ottani pap tud segíteni az ügyben, de most házon kívül van, jöjjek vissza 3 óra múlva. Amikor az idő leteltével fogadott az atya, legnagyobb bámulatomra, kijelentette, hogy jókor jöttem, éppen van egy, teljes, angol Szentírás a házban, és – jelképes összeg fejében – az enyém lehet. Fülig érő mosollyal tértem haza, az Úr keze munkáját éreztem az ügyben. Hamarosan eljött a „nagy nap”, amikor átadhattam az ajándékomat. Szomszédom értékelte a gesztust, közösen megvacsoráztunk és imádkoztunk. …Két hónappal később lejárt az ösztöndíjam. Többet nem találkoztunk.


Babos Áron