Kedves Püspök Atyák!
Kedves Paptestvérek!

Különös, váratlan fordulattal lepett meg bennünket az idei Nagyböjt. Papnövendékeink lelkes szervező munkája az Országos Kispapzarándoklat összeállításához – melynek idén épp Esztergom adott volna otthont –; az Úton újság húsvéti számának komoly tervezése, a nagyheti asszisztenciák próbáinak összeállítása; örömteli várakozás a szép nagyheti liturgiák együttes ünneplésére; egy nagyszabású húsvéti egyházzenei áhítat próbái – mindez és még sok-sok más építő tevékenység az egyre növekvő járványveszély miatt egy tollvonással keresztülhúzva… A távoktatásba való gyors beletanulás és kérdőjelek sokasága mindezek helyett. Az imént felsorolt veszteségeket, hirtelen változások szülte bizonytalanságot a „terepen küzdő” Paptestvérek is bőséggel tapasztalták és tapasztalják valamilyen formában ezekben a napokban.

Március 13-án a reggeli szentmisében előrehozott módon prezentálásra bocsátottuk ötödéves növendékeinket. Bár még nem tudhatjuk, hogy a jelen helyzetben mikor, hogyan kerül sor a szentelésekre – a megjelölt időkben-e vagy később; ünnepélyesen vagy szűk körben; mindez még bölcs főpásztori döntéseket igényel –, mindenesetre e visszafogott ünneplés komoly pillanatai mégis egyfajta biztatással, reménnyel töltöttek el bennünket:

következzenek bármilyen megpróbáltatások, Isten továbbra is atyai szeretettel gondoskodik rólunk, és papi hivatások ébresztése tekintetében sem hagyja magára népét.

Ebéd után pedig újra a kápolnába vezetett utunk, ahol kispapjainkat Szűzanyánk oltalmába ajánlottuk, és ezzel a „lelki védőoltással” bocsátottuk őket haza. Persze nem szünetre, hanem a jelen félév óráinak, írott tananyagának, hangfájlban rögzített előadásainak otthonról való követésére.

Sikerült a minap kissé elidőznöm a kápolnában. Még mindig fura itt ez a csendesség, így a fiúk nélkül… Imádság közben tekintetem megakadt az oltár elé helyezett, vaskos fehér kövekkel rögzített violaszínű kendőn fekvő töviskoronán. Talán az elmúlt időszakban mindannyian megtapasztaltuk: már-már kínjában fintorog az ember, ha valamilyen kontextusban előkerül a korona szó, mert legyen bármi is az alaptéma, könnyen a vírus jut róla eszünkbe, hiszen napjában igen sokszor halljuk. E fájdalmas asszociáció nekem most épp e vad, szúrós koszorú szemlélése által történt meg…

Krisztus Urunk töviskoronája komolyságra int. Az értünk hozott áldozat értékelésére. Olvasva Szent Máté passiójában: „tövisből koronát fontak és a fejére helyezték” (29,27), magunk elé tudjuk idézni a szelíden, nem tehetetlenül, hanem erejét itt is végtelen alázattal az üdvösség művének szolgálatába állító, az Atya akaratába belesimuló Jézus alakját. A keresztút hallatlan önfegyelmet követel még az Istenembertől is, Jézus „koronája” nem fejdísz! Most, hogy talán már kezdjük érezni – ki jobban, ki kevésbé – az önuralmat kívánó összeszedettség ránk nehezedő súlyát, bennünk is felmerülhet a kérdés: van-e, lehet-e értelme számunkra ennek a fajta „koronának”, melyet most Isten megengedett a világ életében? Hiszem, hogy a hívő ember példát, türelmet, vigasztalást, erőt tud meríteni a töviskoronás Jézusból – talán most ezáltal is közelebb érezve Őt magunkhoz –, és ennek a megpróbáltatásnak is megsejti az „értelmét”. Ha mást nem, legalább azt, hogy az külső ingerektől, szaladgálástól mentesebb környezet most egyre inkább hív a befelé fordulásra, ahol szívünk legbelső szentélyében Istennel találkozhatunk.

Jézus bevonult Jeruzsálembe. Tudta, hogy most kezdődik igazán az ő szenvedése. A prognózisok egyelőre minket sem kecsegtetnek sok biztatóval: úgy tűnik, a neheze még előttünk áll. Ha sikerül is megúsznunk ezt a fajta „koronát”, a bezártság embert és türelmet próbáló töviskoszorúját akkor is egyre kényelmetlenebbnek érezzük. Jó ilyenkor észrevenni: a töviskoronás Üdvözítőben nem legyőzöttet, hanem győztes Királyt tisztelünk! És ez felemeli tekintetünket Őrá, akivel a szívünkben minden keresztutunk megszentelődik, minden várakozásunk, küzdelmünk értelmet nyer, hogy végül is hűségünk jutalmaként elnyerhessük tőle „az élet koronáját” (Jel 2,10).

E felfelé tekintő remény és bizalom fogalmazódott meg Ferenc pápa rendkívüli Urbi et Orbi áldása alkalmával.

„Miért féltek ennyire? Még mindig nincs bennetek hit?” – visszhangozta többször is a Szentatya Jézus szavait (Mk 4,40).

A Szent Péter tér most mindenben ellentétét mutatta a szeptemberben látottaknak, amikor Szemináriumunk lakói a múlt szeptemberi zarándoklat keretében Róma Püspökével is találkoztak. Akkor napsütés – most eleinte szemerkélő, majd zuhogó eső; akkor emberek sokasága – most a pápa majdhogynem teljesen egymaga; akkor lelkes zsivaj és felhőtlen öröm hangjai – most döbbent csendesség; akkor tűző nap – most éjbe hajló alkonyi sötétség. De Jézus szentségi jelenléte és Péter utódának bátorító szavai talán a kételkedő, bizonytalankodó, hittől eltévelygett embereknek – akárcsak nekünk, akik Jézus lábaihoz azért gyakran odatelepedünk –, új esélyt kínált, hogy felismerjük: nem vagyunk egyedül, „jó kezekben vagyunk”.

E sorokat testvéri biztatásnak szántam. Idei húsvéti újságunk e körülmények miatt nem jelenhetett meg. De – puritánul fogalmazva – hogy mégiscsak „legyen helyette valami” – ezért is adtam neki ezt a címet: „Úton (helyett)” – legalább egy gondolat, üdvözlet, innen, a csendességből, oda, a csendességbe. Ahogy a Szentatya fogalmazott Virágvasárnap: „amikor úgy tűnik, hogy még Isten sem válaszol, akkor emlékezzünk arra, hogy nem vagyunk egyedül”. Ebben a visszavonultságban Istenre találhatunk, Ő pedig miránk.

Úton vagyunk mi is, mint az emmauszi tanítványok. Sokszor mi is csüggedünk, mert mi sem értjük, mi miért történt vagy történik. De jó ilyenkor is észrevenni: a Feltámadott már régóta mellénk szegődött, hogy velünk legyen az úton, erősítsen és vigasztaljon bennünket, ezzel új utakat nyitva meg gondolkodásunkban és szívünkben. Nekünk most ilyen út adatott: bármily rögös  és kietlen, bármennyire veszélyes, borongós vagy bizonytalan most, de Ő szüntelenül velünk van, és jól tudja, hová vezet. Így vagyunk most úton Vele, és lélekben egymással.

Bizalommal kérek Mindenkit: ne feledkezzen meg most sem a Szemináriumról és a kispapjainkat támogató imádságról! Adja Isten, hogy ez a „kényszer-lelkigyakorlat”, ez a csendesség, ez a világ nyüzsgésétől való visszavonultság nyissa meg minél több emberben a befelé figyelés örömteli útját, és azt is, hogy e „böjt” gyümölcseként egyre többen hallhassák meg szívükben Isten hívását a papi életre és szolgálatra!

Kérem Urunkat és Égi Édesanyánkat, hogy oltalmazza a Püspök Atyákat és Paptestvéreket minden bajtól! Szívből kívánok kedves Mindannyiuknak reménnyel, bizalommal teli, áldott Húsvéti Ünnepet!

Esztergom, 2020. április 5-én, Urunk szenvedésének vasárnapján

Imával és szeretettel:

Dr. Kovács Zoltán
rektor